Film és képregény

A képregény flexibilis médium, mely a különböző beállítások, vágások plánok alkalmazásával állítható rokonságba a filmmel. A képregény rengeteg ötletet adott a filmnek, ugyanakkor ez fordítva is igaz, a képregény is sokat tanult a filmtől. McCaytől kezdve a képregényeknél egyre dominánsabbá válnak a vizuális természetű kifejezőeszközök. Napjainkban például egy Mangát olvasni olyan, mintha papírra nyomtatott filmet néznénk, - mondja Varró – ahol szakértők szerint az olvasó 3-4 másodpercet tölt egy oldallal, azaz kb. annyit, amennyi egy beállításra jut a mai tömegfilmekben (Varró, Enigma 40). A képregényekben az 1960-as évektől divatba jött az ún. flash-cut technika alkalmazása, melynek segítségével az akciójelenetek egyre több feszültséggel teltek meg. A flash-cut technika a felsnittelés és a panelrendezés kombinálásával megvalósítja a film szubjektív időkezelését. Minél több különálló panelra bontja az alkotó az események ábrázolását, az olvasó annál hosszabbnak érzi az időt, ami alatt lezajlanak, - ugyanakkor minél keskenyebbek a képkockák, annál gyorsabbnak érződik a cselekmény tempója. A flash-cut lényege a két eltérő hatás közötti feszültség kihasználása. Ennek a technikának az alkalmazására remek példa Jim Steranko egyik alkotása, az At the Stroke of Midnight (Ahogy éjfélt üt az óra, 1969.)


A XX. század második felétől a képregények egyre jobban kihasználják a vizuális effekteket, míg a narratív összefüggés panelek között háttérbe szorul. Az egyazon helyszín több, egyidejű pillanatának egymás mellé helyezése felszabadítja a befogadót a lineáris előrehaladás kötelezettsége alól. Varró Attila szerint olyan „tiszta” képregény kevés van, melynek paneljai között már gyakorlatilag nem fedezhető fel narratív összefüggés, míg a filmeknél erre jóval több példát találhatunk. Egy kivételes példa mégis az "abszolút" képregényre a Cheap Thrills-lemezborítója, melyet Robert Crumb alkotott.


Az elmúlt évtizedekben rengeteg példát láthattunk arra, hogy nagysikerű képregényeket adaptáltak filmre. Szinte az összes szuperhős megjelent a vásznon, kisebb-nagyobb sikerrel, de Garfieldból is mozisztár lett, és Jamie Delano és David Lloyd The Horroristjából is készült film, Constantine – a démonvadász címmel.

Mind közül azonban Frank Miller Sin City sorozatának mozi változata volt az elmúlt évek legjobban sikerült és "legképregényesebben" megalkotott adaptációja. A film népszerűségének egyik kulcsa pedig az volt, hogy ebben az esetben a technika segítségével a film alkalmazkodott a képregény látványvilágához, nem pedig fordítva. A Sin City film változatában már nagyban hozzájárult a digitális technológia ahhoz, hogy „képregényesítse” a mozgóképet. Dolgozatomban szeretném bemutatni, hogy a digitális művészi eszközök, az internet és a webes felület milyen lehetőségeket teremt a képregénynek új forma- és látványvilág teremtésében.